Főtisztelendő
Paptestvéreim! Kedves Hivő Testvéreim!A főpásztor év végi gondolatai
Főtisztelendő
Paptestvéreim! Kedves Hivő Testvéreim!
"Gyermek születik nekünk, fiú adatik nekünk" - ezek a prófétai szavak jutnak eszünkbe, amikor Szent Lukács evangéliumában olvassuk, hogy a Szent Szűz "világra hozta elsőszülött fiát, pólyába takarta és jászolba fektette" (vö. Iz 9,9; Lk 2,7).
A karácsonyi ünnepkör középpontjában mindenképpen a Gyermek áll, ezért ha méltón akarjuk az ő születését ünnepelni, föltétlenül fel kell tennünk a kérdést: hogy állunk mi a- gyermekekkel, hogy állunk a gyermekek jogaival itt Magyarországon, vagy tágabb hazánkban, Európában?
Ha őszinték vagyunk és nem akarjuk önmagunkat is becsapni, meg kell állapítanunk, hogy álszent, farizeusi korban élünk. Miközben törvények tiltják a gyermekek testi fenyítését és akadályozzák a szóbeli vagy írásos figyelmeztetést is - azt a látszatot keltve, mintha igazi gyermekbarátok lennénk - igazában valóságos gyermek-iszonyban szenvedünk és gyermek-gyilkos kor polgárai vagyunk.
1. "Az édesanyák legszentebb joga annak eldöntése, hogy meg akarják-e szülni magzatukat vagy sem" - hangoztatta az elhíresült dávodi ügyben (1998-ban) az akkori egészségügyi miniszter. De azt senki sem kérdezte meg, hogy a megfogant magzatnak mihez van joga. Ma már ott tartunk, hogy hazánkban a védett állatok magzatjai sokkal értékesebbek, mint az emberé. Az előbbiek pusztításáért komoly pénzbüntetés jár, egyes országokban börtön is, az utóbbiak abortálásáért fizetést kapnak az abortuszt végző orvosok.
Radnóti Miklós keserű sorai furcsa aktualitást nyernek napjainkban: "Oly korban éltem én a földön, - mikor az ember úgy elaljasult, - hogy önként, kéjjel ölt, nemcsak parancsra - s míg balhitekben hitt s tajtékzott téveteg, - befonták életét vad kényszerképzetek... - Oly korban éltem én a földön, - mikor a gyermeknek átok volt az anyja - s az asszony boldog volt, ha elvetélt" (Töredék).
2. A nagykorú magyar polgárnak ma "elidegeníthetetlen joga", hogy laza élettársi kapcsolatot létesítsen minden komoly elkötelezettség nélkül, hogy ha úri kedve úgy tartja, könnyedén szakíthasson élettársával. Ezeknek az élettársaknak ahhoz is joguk van, hogy gyermekeket hozzanak a világra anélkül, hogy egyáltalán megkísérelnének számukra biztonságos otthont létrehozni.
Ilyenkor megint senki sem kérdezi meg, hogy a gyermekeknek mihez van joguk. Mert nekik meg ahhoz volna joguk, hogy szüleikkel együtt nőhessenek fel, olyan felelős felnőttek védelmében, akiket édesanyjuknak és édesapjuknak szólíthatnak. Manapság egyre gyakoribb, hogy kisgyermekeknél szívritmus-zavarok lépnek fel, mert észreveszik, hogy szüleik nem szeretik egymást, és az ő féltett-szeretett otthonuk veszélyben forog.
Itt kell megkérdeznünk azt is: vajon normális társadalom-e az, ahol a válás magától értetődő, természetes dolog, ahol a bíró dühbe gurul, amikor megtudja, hogy a két fél közül az egyik nem akar elválni? És normális társadalom-e az, amelyik "kultúrált válást" emleget? Mert ahogy Michelangelo Pietáját nem lehet kultúrált módon kettéfűrészelni, éppen úgy nem lehet egyetlen érvényes házasságot sem kultúrált módon felbontani!
3. Manapság ott tartunk, hogy egyes európai államokban (így még a katolikus Spanyolországban is!) - miközben a természettörvényen alapuló és a katolikus egyház által szentségnek tartott házasságokat futószalagon bontják fel - az egyneműek kapcsolatát házasságként ismerik el, és az egynemű partnereknek a gyermeknevelést is engedélyezik.
Mondanom sem kell, hogy ez esetben sem jut eszébe a törvényhozóknak, hogy a gyermekeknek mihez van joguk? Senki sem kérdezi meg például azt, hogy az a gyermek, akit két bácsi nevel, kit fog "édesanyámnak" szólítani? Természetesen azt sem kérdi senki, hogy a két néni által nevelt gyermek mit fog majd érezni, amikor megnézi Szabó István "Apa" című filmjét, vagy elolvassa Ady Endrének "A proletárfiú verse" című költeményét. (Itt most főleg azokra a magyar politikusokra gondolok, akik maguk is az egynemű partnerek kapcsolatának házasságként való elismeréséért küzdenek.)
És most megint fel kell tennünk azt a kérdést is: normális társadalom-e az, amelyben az állam által fenntartott TV-csatornák már teljesen megfeledkezhetnek az anyák napjáról, miközben külön csatornájuk van a szingliknek vagyis azoknak a személyeknek, akik büszkék arra, hogy "öntörvényű, autonóm lények, akik nincsenek elkötelezve senkinek, akiknek fogalmuk sincs arról: mi az,hogy önátadás, mi az, hogy szeretet, mi az, hogy igazi, tiszta szerelem...
4. És normális társadalom-e az, amelynek eszménye a "világnézetileg semleges iskola", vagyis az az iskola, amely közömbös növendékeinek hitével, vallásával szemben, amely eleve nem akar választ adni a gyermeki lélek legnagyobb és legkínzóbb kérdéseire, kitéve gyermekeit annak a veszélynek, hogy életük nehéz pillanataiban a kábítószerekhez vagy a destruktív szektákhoz forduljanak, netán öngyilkosságot kövessenek el?
"Ne hagyjátok a templomot, - a templomot s az iskolát!" - írta valamikor Reményik Sándor, a kitűnő erdélyi evangélikus költő.
Az ő stílusában arra kérlek benneteket, szeretett Paptestvéreim és kedves Híveim, hogy ne hagyjátok a családot, a családot, a templomot és a növendékeinek Jézus tanítását is nyújtó iskolát!
Befejezésül hadd idézzem egy szombathelyi fiatalember, Király Péter szép dalszövegét:
"Gyermekét ébren őrző, vak éjtől mit se félő asszony, Mária;
jászolban mélyen alvó kisdede fölé hajló asszony, Mária;
ki két karodban ringatgattad, hideg széltől eltakartad őt: ég és föld Urát;
ki félted, óvod minden bajtól azóta is minden asszony védtelen, apró magzatát:
Virrassz még, Mária virrassz még!
Még vaksötét az éj, óvd a gyermek életét!
Virrassz még, Mária, virrassz még, míg fényét küldi újra ránk az ég!" A dal címe: Virrassz még!)
Veszprém, 2006. adventjén
+Gyula s.k.
érsek
(Szeretettel kérem Paptestvéreimet, hogy fenti gondolataimat a karácsonyi ünnepkör általuk legalkalmasabbnak tartott napján valamennyi szentmisében ismertessék a hívekkel.)