3Vissza

Plébániai lelkipásztori körlevelünk az Oltáriszentség gyakori vételéről

2007. október 28-án

Kedves Testvérek!

A közelgő mindenszenteki és halottak napi ünnepek, valamint az azokon elnyerhető búcsúk lehetőséget teremtenek arra, hogy ismét elgondolkodjunk a bűnbocsánat és Oltáriszentség vételére kialakított szokásainkon.

Egyházunk tanítása szerint minden szentmisén szentáldozáshoz járulhatunk, sőt szükséges is szentáldozáshoz járulnunk, ha nem terheli lelkünket halálos bűn, azaz súlyos dologban, teljesen tudva és teljesen akarva Isten akarata elleni tettünk. Az Oltáriszentség vételének látványosan rossz gyakorlata – lelkipásztori tapasztalatunk szerint - nem a súlyos bűnök elkövetésének gyakorisága miatt, hanem téves felfogásból származik. Régebben valóban elterjedt gyakorlat volt, hogy csak a szentgyónás után egy alkalommal áldozhatunk, de ez akkor sem volt helyes. Mindaddig szentáldozáshoz járulhatunk, amíg nincsen halálos bűnünk. Ha bizonytalanok vagyunk bűneink súlyában, vagy tudatában vagyunk halálos bűnünknek, akkor olyan lelki állapotban vagyunk, ami feltétlen feloldást követel ahhoz, hogy Istennel békében, és már itt a földön valamiképpen boldogságban éljünk. Ez a feloldás, mint ahogy neve is mutatja, a bűnbocsánatban nyert feloldozás útján nyerhető el.

Ha kisebb bűneink miatt joggal bűnösnek érezzük magunkat, akkor bűnbánatunk és jócselekedetek útján is kiengesztelődhetünk Istennel, amely cselekedetünk elégséges ahhoz, hogy az Oltáriszentség vételéhez járuljunk. Nap mint nap érezzük, hogy lelkileg gyengék, esetleg bűnösek vagyunk. Ez a mi állapotunkban majdhogynem természetes, hiszen ez következménye az eredeti bűn miatt megromlott világunknak. Habár a keresztség szentsége által eredeti bűnösségünk eltöröltetett és a világosság fiai lettünk, a bennünket körülvevő világban nem szűntek meg az eredeti bűn következményei. Keresztségünk révén Isten gyermekei vagyunk és védettséget kaptunk a Gonosz Lélek ellen, értelmünk mégis elhomályosult maradt – nem tudunk mindent úgy, mint az Isten - és akaratunk rosszrahajló, azaz a jó megtétele erőfeszítést kíván tőlünk. Nem azért van ez így, mert az Istennek nem volna hatalma arra, hogy ezeket a következményeket is elvegye tőlünk, hanem azért, hogy szabad akaratunkat továbbra is érintetlenül hagyja. Így az a furcsa helyzet áll elő, hogy az eredeti bűnösségünk következményei – az értelem elhomályosulása és a rosszrahajló akarat- éppen az Isten végtelen szeretetére irányítja figyelmünket. Hiszen azért van szabad akaratunk, és azért vagyunk képesek keresztségünk után is rosszat tenni, mert Isten nem akarja rabszolgájává silányítani az embert. Isten azt akarja, hogy a gyermekei saját elhatározásukból válasszák a jót.

De tudván azt, hogy a jó megszerzése önmagunk erejéből lehetetlen feladat, szentségeinek erejével segítségünkre siet. Jézus Krisztus éppen azért nyújtotta nekünk eledelül saját testét és vérét, hogy orvosságul szolgáljon mindennapi életünkben és meggyógyítsa bűntől sebzett szívünket. Ezért mindazok számára, akik Szent Pál ma hallott Timóteushoz írt második levele szavai szerint örömmel várják az Úr eljövetelét, nemcsak lehetőségük, hanem szükségük az Úr testének vétele. „Vegyétek és egyetek ebből mindnyájan, mert ez az én testem, mely értetek adatik!” Ezt nem kijelentő módban, hanem felszólító módban, mintegy parancsként kell értelmeznünk. Az az Úr akarata, hogy vegyük és együk az ő testét! Méghozzá nemcsak időnként, hanem rendszeresen, hiszen néhány mondattal később a mindannyiunk által ismert szavakkal azt is hozzáfűzi: „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” Ez nem az utolsó vacsora központi pillanatainak megismétlésére vonatkozik, hanem az utolsó vacsora lényegének jelenvalóvá tételére, vagyis arra, hogy látjuk miként adja oda Önmagát, és tesszük, amit akart, hogy tegyünk, azaz apostolokként és tanítványként vesszük az ő testét! Mindaz, ami a szentmisében történik az Úr hallgatásától az áldozat felajánlásán át egészen a szentáldozásig, a lényege a hitünknek. Hallgatjuk, felajánljuk (azaz Rá hivatkozunk az Isten előtt) és végül apostolként egyesülünk vele a szentáldozásban.

Fontosnak tartjuk elmondani, hogy mindez teljesen természetes dolog volt az első keresztények életében. Pedig ők sem voltak feltétlenül jobb emberek, mint mi. De nagyon mélyen tudták és hitték, hogy nem maradhatnak meg az Úr testének gyakori vétele nélkül. A gyakorlat szembetűnő változása akkor következett be, amikor a középkori pestisjárvány miatt igen veszélyessé vált a szentáldozás technikai része. Ekkor épült be a szentmise liturgiájába a csengetés és tömjénfüst közepette történő Úrfelmutatás, mely az előbb említett higiéniai veszélyek miatt sokak számára a szentáldozást helyettesítette. A pestisjárvány megszűntével az egyház jeles és szentéletű pápáinkkal az élén számtalan erőfeszítést tett a korábbi gyakorlat, vagyis a természetszerű szentáldozás visszaállítására. Ennek az erőfeszítésnek az egyik legkorábbi megnyilvánulása az Anyaszentegyház öt parancsolatából a harmadik, ami évi szentgyónást és legalább évi egy szentáldozást ír elő – parancsszerűen. Egy sokkal későbbi, de itt megemlítendő esemény, amikor X. Szent Pius pápa határozottan azt kéri, hogy az értelmük használatára eljutott gyermekek számára feltétlenül szolgáltassák ki az Oltáriszentséget. Hiszen nem tagadhatjuk meg az Úr parancsát! Ő akarja, hogy vegyük magunkhoz őt, Ő akarja, hogy vele legyünk és Ő bennünk legyen! Mert Ő olyan Isten, aki vére árán is üdvözíteni akart bennünket.

Nem mehetünk el szó nélkül a ma hallott evangéliumi tanítás mellett sem. Az Úr testének vétele ugyanis éppen nem kiválóságunkat, hanem gyarlóságunkat jelzi. Éppen azért kell Jézus Krisztus testét magunkhoz vennünk, mert Benne és Általa meg akarunk igazulni. De ezt a megigazulást nem a szokásszerű cselekedetek gyakorlása által nyerhetjük el –mint azt nagyon helytelenül az evangélium példabeszédében szereplő farizeus gondolta, hanem a töredelmes szív Isten irgalmáért való könyörgéséből. Éppen ilyen könyörgést fejez ki a helyes szentáldozás is, hiszen azért veszem magamhoz az Urat, mert nem vagyok tökéletes, mert nem tudom magamat üdvözíteni, mert úgy kell nekem, mint élethez a víz. Őáltala, Ővele és Őbenne akarok Istenhez tartozni!

Összefoglalva tehát azt kell mondanunk, hogy a szentáldozás nemcsak lehetősége a szentmisének, hanem lényegileg tartozik hozzá. A Szent Zsinati Kongregáció 1905. december 16-án kiadott dokumentumára utalva hangsúlyozni szeretnénk, hogy a szentáldozáshoz járuló „eleget akar tenni Isten akaratának, vele a szeretet által szorosabb kapcsolatot akar kötni, és ezzel az isteni orvossággal segíteni akar gyengeségein és hiányosságain.” Ezt mintegy átfordítva arra akarjuk felhívni minden testvérünk figyelmét, hogy mindazok, akik eleget akarnak tenni Isten akaratának, vele a szeretet által szorosabb kapcsolatot akarnak kötni és ezzel az isteni orvossággal segíteni akarnak gyengeségeiken és hiányosságaikon, azok – lelküket és testüket felkészítve - lehetőleg minden szentmisében járuljanak szentáldozáshoz.

Közös törekvésünk az Oltáriszentség gyakoribb vételére meg fogja hozni gyümölcseit mind egyéni, mind pedig közösségi életünkben, hiszen olyan roppant erő birtokosai lehetünk, amely csakis az Úr testéből nyerhető. Ámen.

 

Nemesvámos, 2007. október 28.

3Vissza